Prológus.

Elgondolkodtató a sors, a sors melyet nem te irányítasz, melyet nem te szabsz meg. Bár úgy éled meg életed, ahogy szeretnéd, még sem szólhatsz bele bizonyos dolgokba. A világra jövünk, nincs választásunk. Az élet dönti el, miket és kiket kapunk magunk mellé és hogyan tartjuk meg azokat. Kezdjük a családdal. A család a legfontosabb minden ember életébe, a szeretet amit adhatunk és amit kaphatunk, viszont jó ha tudjuk, hogy ez nem mindenkinek adatik meg! Valakinek teljesen más élete van. Nem azért mert így akarta, hanem azért mert a sors közbe szólt. Kegyetlen, rettenetesen fájdalmas lehet, gondolj csak bele. Nem tapasztalhatod meg, milyen ha édesanyád meleg kezével, végig simítja arcodat. Nem tudhatod milyen, ha óv, ha félt téged, az esti mesék, az álmatlan éjszakák amikor édesanyád énekelget és betakar. Vagy a vasárnapi közös családi ebéd, amikor édesapád vár otthon,  a testvéri szeretet, a közös programok, mondjuk csak egy esti film nézés.
Barátaid sincsenek. Nincs kivel megoszthatsz bármit, akinek, kisírhatod magad. Nincs ki megmondja, rosszul döntöttél vagy éppen nagyon jól.
Az életed üresnek érzed. Senkid sincs. Elveszett vagy egy elveszett világban.

Gondolatok cikáznak fejemben. Az emberek csak szúrós pillantásokat vetnek rám. Miért? Miért vagyok más mint a többi? Szüleim nincsenek, a nagymamám nevelt fel, aki a múlt hónapban halt meg. Szemeimet égetik a könnyek. Szívemet szét szakítják a fájdalmak. Nincs semmi pénzem haza menni, már hetek óta vagy az aluljáróban vagyok, vagy az utcákon összekuporodva, étel és víz nélkül. Lábam megvágták a földön heverő üvegszilánkok. Ruhám mintája már a rá telepedő por miatt láthatatlan. Szúró érzést kezdek észre venni bal karomban, mintha egy tűt belém nyomtak volna. Tekintetemet odaszegeztem és ijedten oda kaptam jobb kezemmel. Fokozatosan egyre tompult látásom majd testem minden apró porcikája elgyengülve hullott le a földre.

- Szerintem magához tért. - hallottam egy férfi hangot mellőlem.
Próbáltam kinyitni szemeimet de rettenetesen csípte valami. Beszédre nyitottam számat, de egy hang nem jött ki a torkomon.
- Alesha, kelj fel! - mozgatta meg valaki bal karom majd felszisszentem.
- Ébren van.
- Hol vagyok? - suttogtam halkan de még mindig nem láttam semmit.
- Kórházban. - hallottam meg egy női hangot majd szép lassan kinyitottam pilláimat.
Tekintetemmel a hang irányába fordultam majd meg pillantottam egy elég csinos szőke nővért.
- Mit keresek itt? - kérdeztem halkan majd próbáltam felkelni, erre a fiú óvatosan visszatolt.
Nem tudom ki lehet, soha nem láttam még. Fekete hosszúkás tincsei belelógtak gesztenye barna szemeibe, amit egy könnyed mozdulattal eltúrt. Mind két karját tetoválások ékesítették. Mosolya őszinte volt de mégis fájdalmas.
- Meg találtalak. - bólintott.
Eszembe jutott minden, a nagyim halála, hogy éjszakákat töltöttem az utcákon, erre könnyeim áztatni kezdték arcomat.
- Raymond Rylance vagyok. Én leszek az úgy mond ,,nevelő apukád"- nyújtotta kezét majd kézrázás helyett inkább megszorítottam.